KORKÉP.
Ki a basz(tat)ható?
#ageism #gender
Semmiképp nem szeretnék túlságosan belemenni itt a gender-témába – mint az Üvegplafon-sorozat éceszgéberének és társszerkesztőjének, ehhez rendelkezésemre áll megfelelőbb platform. Ám pont az ÜP Facebook-oldalán indult most el egy beszélgetés (a Ska Kellerrel készített Index-interjú kapcsán) Hámori Hannával, amely elgondolkoztatott – főleg, mert már egy ideje amúgy is foglalkoztat ez az ügy, ráadásul nemrég beszéltünk róla Réz Annával, hogy valahogy a témáink közé kéne építeni a köv. szezonban…
Ez az „ügy” a Nő Kora.
Tudom, milyen elcsépeltnek hangzik az egész – mindenkinek egyből álszent-önsajnáló Dove-reklámok ugranak be, meg Tari „klisédömping” Annamária, meg a Cosmopolitan csillogó címlapja (69 tipp, hogyan szopjunk törökülésben), meg a fenékfeszítő DM krémek, meg az öregecskedő (sic!) feleségek, meg a Szepes Mária. Engem ezek a dolgok most egyáltalán nem érdekelnek (sőt, a legtöbbjük soha), az viszont igen, hogy egy 32 éves fiatal politikai aktivistanő meglepően fiatalnak számít, míg egy 32 éves férfi nem tűnne annak.
Ha ezt összevetjük azzal, hogy a legtöbb kutatás szerint a „lányok korábban érnek” stb., meg ugye a pisilős baba, meg a „boys will be boys”, esetleg még jobban meg lehet ütközni ezen.
Azt mondják (igazából én mondom, de szeretném elterjeszteni!), hogy az újságírót az érdekli, „mi?”, a dramaturgot pedig, hogy „miért?”, én pedig ciklikusan ismétlődve ugye mindkettő vagyok, ezért most e két kérdést is ciklikusan ismételgetve összeszedtem pár a nő korával kapcsolatos gondolatot.
*
Nemrég (kis eufémizmus) lettem 30 éves. A nap, amikor ez 18 óra 20 perckor visszavonhatatlanul megtörtént, számomra egyszerre volt rettegett és hevesen óhajtott. Talán a Keller-kérdés most ezért tűnik nekem szubjektíven ennyire aktuálisnak, illetve mert ennek kapcsán újra el kell gondolkodnom, miért vártam annyira a 30. születésnapomat.
(Megint csak a „miért?”, ugye.) 19 évesen kezdtem dolgozni, és teljesen objektíven elmondhatom magamról, hogy 28-29 éves koromig bezárólag minden kor-alapú diszkriminációt elkövettek ellenem. Pedig a legtöbb esetben az ország legműveltebb, legnyitottabb, legtehetségesebb emberei között dolgoztam – bár meg kell hagyni, sok olyasmit, amihez „túl fiatal” voltam (dramaturg, kreatív, újságíró, stratéga). Most, hogy végre túljutottam ezen a korszakon, mely egyébként évről évre egyre könnyebb lett, rájöttem, hogy sok fiatal feminista általánosítja azt a fajta előítélet-halmazt és kirekesztést, mely Magyarországon csak és kizárólag a fiatal nőket sújtja. Lányok, tényleg elmúlik!
Csak ki kell nőni abból a korból, mely az e téren középkori sötétségben senyvedő kis hazánk lakossága szerint a nő „párválasztási” időszaka (hogy ne használjuk az egyes körökben közkedvelt „baszható” szót), mely során a nőstényegyed vélt prioritása a szaporodásra ösztönzés, s ezen törekvésében látens avagy nyílt módon őt támogatni kell. Támogatás alatt azt értem, hogy pl. megsemmisítő, lekicsinylő, de-édesező stb. magatartással nem szellemi lényként kommunikálni vele egyébiránt szelleminek tetsző (karrier-állomások, médiaszereplések) tevékenységek folyamán.
*
Magyarországon valamiért tudvalevő, hogy a 20 és 30 év közötti lányok, bár pl. a felsőoktatásban felülreprezentáltak, valójában csak húzzák az időt a polgári letelepedésig, melyre tudat alatt igazából vágynak. Mímelik a tanulást, aztán pedig a munkát. Nem lehet rájuk céget meg tanszéket építeni, mert úgyse igazán fontos nekik. Mert akit megkívánnak, az biztos szintén csak azon gondolkozik egész nap, hogy kívánatos. (Ezzel kapcsolatos bizonyított tény továbbá, hogy amennyiben egy fiatal nő nőiesen öltözik fel egy munkanap előtt, azzal automatikusan zárolja a saját agyát, ill. esküvőt kezd szervezni magának.)
*
Az amerikai női aktivisták egyik legjobb idei kampánya a Ban Bossy. A „bossy” szót, mely kb. főnökösködőt jelent, kifejezetten kislányokra szokták mondani (vagy felnőtt nőkre), amikor azok az akaratukat akarják érvényesíteni. Fiúknál ez valahogy senkit nem zavar – ott a vezető szerepre való törekvés természetesnek tűnik. Bár a magyarban nincs e szónak pontos megfelelője, azért gondolkozzunk el, mennyivel többször hallottuk kislányként, hogy „hiszti”, hogy „hangos vagy”, hogy „maradj csöndben”, hogy „akaratos kislány”, hogy „ülj le, maradj nyugton”, mint fiútestvéreink. Hogy a kislányok önérvényesítését, ill. a világ felfedezésére irányuló kíváncsiságukat milyen módon csorbítják ezek a kettős mércék. (Annak ellenére, hogy a kutatások szerint az elsőszülött lányok azok, akik a legnagyobb eséllyel érnek el zajos sikereket.) Hogy mennyiben lenne más az életünk, az önképünk, az önbizalmunk, ha ezeket nem kellett volna egész nap hallgatni.
*
Az, hogy egy nő felnőtt korára kevésbé fog egyenesen fogalmazni, hogy több körülírást és rejtett szabadkozást fog használni a beszélt és írott nyelvben, ezekből egyrészt egyenesen levezethető, másrészt huszonkettes csapdájaként viszonyul a szellemi helyzetekben tapasztalt nyilvános leintésekhez, félbeszakításokhoz, lecsettintésekhez.
Számtalan olyan megbeszélésen vettem életemben részt, ahol én voltam az egyetlen nő, és mindhárom rendszeresen megtörtént velem. Az abszolút kedvenc történetem e téren, amikor magas rangú filmrendező és producerei fogadtak engem és egy a büdzséért felelős kollégámat, hogy megbeszéljük azt a stratégiát, melyet én írtam, és amely alapján a meetinget proponálták. Kollégám idősebb, férfi, és öltöny volt rajta. Körülbelül 30 percig csak és kizárólag vele beszélgettek. Nekem volt helyettük kellemetlen, amikor végül át kellett vegyem a szót – szabadkoztam, és rátértem a stratégiára, miután rendkívül necces módon verbalizálnom kellett, hogy én írtam.
A minap egy nagyon sikeres, középkorú hollywoodi producerasszonnyal kávéztam Londonban, akiről sosem gondoltam volna, hogy szintén ilyesmivel kellett megküzdenie, sőt még mindig előfordulnak vele esetek. Tehát meg lehet nyugodni, hogy nem csak Magyarországon van szexizmus. Viszont mi itt élünk.
*
Nyilván ez teljesen szubjektív, de én csak két közegben nem tapasztaltam nemem-korom miatt diszkriminációt – ebből az egyik az internetes újságírás, a másik az underground zeneipar. (Vélhetnénk, hogy ennek oka, hogy e két kultúrterület annyira az „új” köré építi a sikereit – de akkor a filmiparban és a reklámszakmában miért mindennaposak a kellemetlen élmények?)
Arra jutottam, hogy 1) ebben a két szubkultúrában nincsen semmi pénz, tehát a kompetitív szellem tényleg szellemi – 2) egyszerűen mázlim volt, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, mint pl. Gavra Gábor vagy Kiss Ádám.
Mondom: szubjektív.
*
Sheryl Sandberg mára már joggal alapnak számító TED-beszédében 3 tanácsot adott a fiatal nőknek, ha vezetők akarnak lenni. Az egyik, hogy „sit at the table”. Látszódj. Ne húzódj háttérbe. Ha dolgoztál a kampányon, ne kérj elnézést, hogy létezel, hanem ülj a többi vezető közé.
Csakhogy ha egy nő úgy szocializálódik, hogy jelenlétét és szellemi mivoltát folyamatosan ösztönösen megkérdőjelezik, és természetellenesnek találják mélyebb ambícióit e téren, akkor ezt az előítéletet ő magáévá fogja tenni. Nem véletlen, hogy Magyarországon annyira kevesen tudnak/akarnak visszamenni dolgozni pl. gyerekvállalás után. Ki akarná folytatni a szélmalomharcot? Pedig fel kell ismerni, hogy a kor előrehaladtával a diszkrimináció mértéke csökken!
Hazánkban a 30 évet betöltött nőkkel kapcsolatban már egészen más előítéletek indulnak be… Ha szingli, akkor mindenki „tudja”, mit is akar, ugye… Ha anya, mindenki tudja, hogyan kéne viselkednie. Ha változó korú nő, akkor evidens, miért ilyen hisztis. Ha idős nő, akkor csoda, hogy idetalált.
Ezek az előítéletek, melyekkel egy nő 20 és 80 éves kora között megküzd, férfitársainkat egyáltalán nem tűnnek sújtani. Egy férfi viselkedésébe nagyon ritkán képzelünk bele fizikai, érzelmi, rejtetten szubjektív motivációkat. Amennyiben szellemiként akar megjelenni egy szituációban, ezt szabadon megteheti.
*
Feldmár írt egyszer arról (Apró részletekben c. könyvében), mennyire nem tanulják meg a nők kifejezni a dühüket. Hogy ez milyen problémákhoz vezet. Most tegyük félre, hogy Feldmár mennyire megosztó, és ismerjük el, hogy ebben fájóan igaza van. Egy nőnek szinte lehetetlen autoritást szereznie azzal, ha dühös. Ha egy férfi dühös, dühének tárgya agresszíven a figyelem középpontjába kerül. Addig ott marad, amíg a helyzet meg nem oldódik. Ám ha egy nő dühös, dühének tárgyát a környezete átvetítettnek érzékeli (és nem keres rá megoldást) – ellenben hormonháztartása, ciklusa, szexuális kielégültsége, kialudtsága stb. bizony középpontba kerül. Amikor a női kommunikáció indirekt mivoltáról értekezünk, ezt azért ne hagyjuk már figyelmen kívül. Élete folyamán egy nő számára talán ez a legnagyobb némaság. Amit mindnyájunknak valahogy el kell viselni, és meg kell tanulni kezelni, körüljárni. Hogy nincs elismert dühünk.
(Vö. vezető szerep / autoritás / „bossy”. Nem kicsit összefüggőek ezek a dolgok.)
*
Nagyon jó 30 évesnek lenni, mert a világ bármely pontján úgy működik tőle az élet, mint egy számháború, ahol a fák mögé bújt férfiak közül jópáran „BALFASZ”-feliratot viselnek a homlokukon. Ha én azt mondom, hogy 30, és ő pofát vág, akkor leolvastam a tábláját.
*
Itt olvashatsz az ageism jelenségről.
Nagyon okos Craig Ferguson mini-stand upja, melyben kifejti, miért lett szar a világ attól, hogy a második világháború utáni Amerikában a reklámipar piedesztálra emelte a fiatalságot.
Még vmi kisszínes: Alexander Bard pár évvel ezelőtt egy budapesti előadásán kifejtette, hogy az idősek csak az írásosság elterjedése előtt számítottak értékesnek, mert ők tudták fejből, melyik bogyó nem mérgező, ma pedig erre van egy app. Az idő jellege viszont –szerintem- nem változott meg az emberiség kacifántos történelme során (talán a Big Bang óta igen). Még mindig az tudja jobban, aki sokat csinálta. Hiába érhető el az iPhone-omon keresztül a „világ minden tudása” blabla, sose fogok olyan jól szívátültetni a Wikipedia alapján, mint az, aki már régóta ezzel foglalkozik, előtte pedig évekig erről olvasgatott.
*
Egyébként: amikor a nők „szexualizálásáról” beszélünk, ezt nem szabad összekeverni a „szexi” fogalmával. Itt arról van szó, hogy bármilyen korú is egy nő –bár ugye a fokozatok változnak-, reakciókat kap egy általa nem kért, a szituációban nem kiemelt, pusztán feltételezéseken alapuló aspektusára is, míg az azonos paraméterekkel rendelkező férfinak semmi ilyesmivel nem kell foglakoznia. Ha erre az a válasz, hogy a nők is öltözzenek mondjuk öltönybe, azzal nem jutunk-e vissza a „megerőszakolták, mert szoknya volt rajta” típusú felháborító érvelésekhez?
Muszáj, hogy a nők számára is elérhető legyen egy nyilvános szellemi létezés azokban az évtizedekben is, amikor egyébként esetleg szeretnének aktív társasági, szerelmi stb. életet is élni. Ha szociális életünk mellett/felett egy szellemit is akarunk, az nem érhet senkit meglepetésként, és főleg nem „cuki”. A cicás videók cukik, az emberek, akik dolgoznak, pedig tiszteletet érdemelnek. Ha esetleg 22 évesek, akkor is.
*
Ska Keller 32 éves. 1981-ben született. Tegyük túl magunkat ezen a tényen. És gondolkozzunk:
Ha egy fiatal férfi különösen agilis és tehetséges, akkor ő lánglelkű forradalmár, üdvözölt reménysége a családnak, kis lázadó, aki majd sokra viszi. Esetleg zseni, de főleg a nagyszülők szerint.
Ha egy lány „aktívkodik” (már ez a szó is…!), ld. pl. a Camilla Vallejóról szóló cikkeket, akkor ezt annak ellenére teszi, hogy lány, illetve a mozgalomban/cégnél stb. van a pasija/férje, vagy épp az aktívkodáson keresztül akar párt találni - vagy ugye vigasztalódni, amiért nincs neki. ("Fiús érdeklődési köre van.", "A fiúk szeretik a fiús lányokat.", "Jaj, annyira fiús, hogy fog így fiút találni?" Ismerős?)
Egyébként ez a világ legnagyobb álszentsége – a katolikus papság gyerekprogramjai után. Van bárki a világon, aki nem azért csinál bármit is az életében, hogy ezzel a párválasztási lehetőségeit optimalizálja? Az viszont, hogy ezt a tényt a karrier és szellemi munka területén evidensként elfogadjuk a férfiaktól, a nőkkel szemben viszont lekicsinylő magatartást vált ki, egyáltalán nem elfogadható. Beszélni kell róla. Ha megtörtént veled: 1) nem vagy egyedül 2) nem normális, és jogos, hogy zavar 3) később jobb lesz 4) nem fog teljesen elmúlni (de dolgozni rajta kell és érdemes!).
