Élhetetlenek

- pár gondolat az expatekről.

„who wandered around and around at midnight

in the railroad yard wondering where to go, and went,

leaving no broken hearts”

(Allen Ginsberg)

„kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a vasút mentén töprengve merre men

jenek és elmentek és nem hullatott könnyet utánuk a kutya se”

(ford. Orbán Ottó)

Menjek/Maradjak? Mit ér meg London? El lehet menni. Minden címben, mely a kurrens kivándorlási hullámvasúttal foglalkozik ott a baljós felhang, legjobb esetben a vívódás. Az üzenet: kint csak szenvedés vár és meghasonlás. Zsákutca. Hogy aki jól érzi magát, az meg áruló. Hogy a veszteség örök. Ez nem a Fulbright program végül is – túl kevés visszatérőre számítanak… (Hol van már a London Expedíció, ugye?)

Se nem kellemes, se nem túl reális az, ahogy a legtöbb hazai elemzésből árad a félelem: félelem attól, hogy a legjobbak elmennek, félelem attól, hogy aki itthon marad, az ezzel hülyét csinál magából. És a félelem attól, hogy nem lehet nem belegondolni: ha ennyire nehéz odakint, de mégse jönnek vissza, akkor vajon mennyire szörnyű lehet idehaza? Hogy mi lett ebből a helyből? - pedig amikor süt a nap és nyitva vannak a kávézók teraszai, mintha minden rendben lenne.

(Birkás Ákos)

Nem hiszem, hogy egy magyar expat a fentiekhez hasonló sötét címeket adna a saját történetének. Mert persze szeretünk panaszkodni, de azért a nyugatra átcuccolt expat-léttel együtt jár egy nagy adag büszkeség is. Aki megcsinálta magát, újra, nullából vagy kevésből, az egy életre szóló élményt szerzett magának és magáról, mely után már lehetetlen visszatérni egy korábbi életmódhoz.

Persze szeretünk panaszkodni. Kint nehéz, igen – és máshogy, mint itthon. Az embernek százmillió gondja van – adminisztráció, anyagiak, magány, időjárás. És ugye kinek lehet keseregni? Az itthon maradt barátok, még ha meg is értenek, gyakran sosem voltak ugyanilyen helyzetekben, nem tudnak tanácsot adni. Kevésbé megértő ismerősöknél teljesen irreális irigységbe is belefuthatunk – oly könnyű idealizálni a távolit. A kint élő barátok maguk is tele vannak gondokkal.... Egy a témában kutató újságíró, vagy dokumentumfilmes ideális hallgatóság lehet, ha sérelmeinkkel akarunk előhozakodni, vagy épp sikerélményeinkkel kérkedni.

*

A fenti Allen Ginsberg-idézetet néhány hónapja Kiss Ádám (smalladam) barátom rántotta elő egy kötetlen beszélgetés kellős közepén, és akkor nagyon szíven ütött. Én is épp elmenni készültem, azaz visszamenni Londonba, ahol főleg lakom. Aztán valami ezeréves emlék vagy megérzés nem hagyott nyugodni, és előkerestem a sor angol eredetijét - valóban, Ginsberg őrjöngő csavargóinak távozását a forrásszövegben jóval kevesebb agresszív közöny vagy épp káröröm fogadja, mint Orbán Ottó fordításában. A wanderlust abban a demokratikus országban sosem menekülést jelentett, nem valami visszafordíthatatlan, kényszerű negatívumot, hanem egy szabad döntést, fakultatív lehatárolódást, a jobb opció óhajtását.

„Leaving no broken hearts”, mondja a költő. Milyen kétértelmű! Egyrészt igen, a kutya se sírt utánuk, senki szíve nem szakadt bele, hogy elutaztak. Ugyanakkor ebben a fél sorban ott van a szabad döntés is: ők (szándékosan) nem hagytak hátra összetört szíveket, nem ígértek senkinek semmit, nem bocsátkoztak kötelékekbe. A wanderlust már statikus állapotukban is ott munkált, égett bennük a mehetnék.

Több mint elgondolkodtató számomra Orbán Ottó felkerekítése (vö. Eörsi is így fogalmazott!) – ő nyilvánvalóan a saját generációjára reflektált a választott szóhasználattal: nem az expatekre, nem a vándorokra, hanem a disszidálókra. (Azokra, akik a Garantált Aranykerítést választották, és akiket sosem láttunk többet.)

*

A Ginsberg-idézet azért nagyon fontos –eredetivel és fordítással, együtt- mert szüleink és nagyszüleink kivándorlási narratívájába enged bepillantást, amely a mai napig meghatároz az ún. expat-kérdésről folytatott bárminemű diskurzust. Az, hogy időközben szabad, demokratikus (?) ország lettünk, EU-tag, ahol minden polgár tetszőlegesen mozoghat kultúrák és GDP-k között egyedül, vagy épp családilag, valahogy kimarad az értelmezési egyenletből.

Kimarad, hogy a jelenlegi helyzetnek ez a vetülete mennyire… jó. Hogy ahogy Ginsberg látomásos ámokfutóinak nem kellett végleg választaniuk az USA államai között, úgy a mai magyar fiatal wanderslustjának sem kell semmi külső tényező korlátozásától tartania. Mehet a gyerek. És mért ne menne? Rengeteg mindennek kellett történnie itt az elmúlt 100 évben, hogy mehessen, és végre mehet.

Magyarország 2004-ben lépett be az Európai Unióba. Azóta felnőtt egy generáció, amely számára már nem az Erasmus-félév jelenti a kozmopolitizmus csúcspontját. Fiatalok, akik nem lakótársat keresnek, hanem munkát. Fiatalok, akik máshol akarnak szíveket törni.

Imre Lóránd Balázs, a Menjek/Maradjak sorozat rendezője azt mondta pénteken a Toldi moziban, a London-epizód vetítése után, hogy mindenkinek receptre felírná egy kicsit a kint tartózkodást. Ő maga Berlinben él, és nem akar választ adni arra, hogy az-e a gyávább, aki elmegy, vagy az, aki itt marad. Csak kérdez, és bevallja, hogy van, akinek így sikerül ez a vállalkozás, és van, akinek úgy. Az EU révén kaptunk egy lehetőséget, mellyel lehet élni. Ennyi.

Az, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetből kifolyólag a fiatalok tömegével döntenek úgy, hogy élnek is ezzel a lehetőséggel, röghöz kötéses intézkedések ide vagy oda, magát a szabadság, a világlátás utáni vágyat nem kéne, hogy kriminalizálja. Mindegy, hogy a fiatal milyen okból megy ki – a lényeg, hogy ott kint pótolhatatlan élményeket szerez a multikulturalizmus, a meritokrácia, a tolerancia terén.

Ha az itthon maradottak azt szeretnék, hogy az elvándoroltak egy nap visszatérjenek, akkor annak helyet kell teremteni. A szentimentalizmus erős, Budapesten kellemesen el lehet lébecolni relatíve kevés pénzből, sok baráttal körülvéve. Ez mindenkinek nagy kísértés – azoknak is, akik tudják, jelenleg a fővárosban valójában csak kis időtartamokat lehet egyben eltölteni anélkül, hogy beindulna a vegetatív üzemmód. A semminek-semmi-értelme. Ami elől elmenekültünk. Ami ellen dolgozunk mi, akik kintről és itthonról igyekszünk valamit „visszatenni” a közösbe, visszaadni a közösségnek. Mert támadják bár a civil szférát, kezdeményezni, projektekbe fogni mindig van értelme. A tehetetlenség elfogadása lenne a vég. (Mert nem, nem a kivándorlás az. Hanem a vegetáció. A migráció, az az emberiség egyik alaptulajdonsága, a kulturális fejlődés egyik alapfeltétele.)

*

Az „ideiglenes kivándorlás mint kötelezővé teendő recept” ötletét azért is pártolom, mert sokat lehet olvasni a kint élő magyarok versengéséről, csalódásokról stb. Én ugyan pont az ellenkező véleményen vagyok ezzel kapcsolatban, de a Toldiban is felhozták a közönség sorait betöltő aggódó nagyszülőknek tűnő nézők… Ők is hallottak fiatalokról, akik már soha többet nem akarnak magyarokkal barátkozni!

Nos, lehet, hogy egyesek valóban ilyesfajta elhatározásokkal mennek ki, de azért ez csak ritka esetekben marad is így. Nem csak, mert a régi, itthoni barátságok nem nagyon ismerik a földrajzi távolság fogalmát, de azért is, mert kint nagyon nehéz nem belekerülni egyfajta támogató körbe. A magyarok igenis segítik egymást, a fenti riogatás csak egyedi esetekre utalhat. A Facebookon egyik csoport nyílik a másik után – a mosógéptől az albérletig számtalan dolog cserél gazdát a belső magyar körön belül. Ha valaki azért ment ki, mert elege volt a honfitársaiból, kint sok kellemes csalódást szerezhet – és talán ő maga is sokkal segítőkészebb lesz, mint itthon volt, szívesen osztja meg a tapasztalatait az újabbakkal.

(Én magam a londoni, sajtószabadságért szervezett tüntetésünkkor éreztem leginkább ennek a hálónak a meglétét. Remek élmény volt, folytatjuk a szervezést, reméljük, hogy más városok is átveszik majd, és a magyar nyilvános beszéd nem veszíti el az aktivizmusra hajlamos, networkkel rendelkező fiatal értelmiségieket, csak mert időnk nagy részét külföldön töltjük!)

*

Láttuk generációnk legjobb elméit. Ők mért ne akarnának világot látni? Nincs már Vasfüggöny, ezeknek nem kell örök veszteségnek lenniük. Ha nem jön el az apokalipszis, a jövő embere talán már nem egy db országban fog élni – mobilis lesz, jön s megy majd. Boldogabb is lesz tőle.

*

Most sokan elmennek. Ígérteket hajkurásznak, szerződésekben foglaltaknak tesznek eleget, vagy épp csak nyakukba veszik az ismeretlent. Az ismerős, az most nem kell. Az ismerős 2014-ben sokunk számára idegenebbnek tűnik, mint bármely más kultúra odakint.

*

El lehet menni? Igen - szerencsére! Ettől még miért kell egyből temetni az országot, a jövőnket, miért nem dolgozunk inkább azon, hogy ha valakinek netalántán a nagy szabadságban is a szülőhazájában támadna kedve élni, legyen hová hazajönnie? (Vagy épp hol otthon maradnia?) Hogy a honvágy ne a múltba húzza ezt a generációt. Hogy legyen hova hazahoznia, amit tanult. Ha pedig nem jön, tudjunk már kicsit örülni neki, hogy egy olyan korban élünk, ahol ezt megteheti.