Gát Anna
HVG.hu Vélemény
2014. április 8.
Nem rinyálok. Azon gondolkodom, hogy oké, ez történt, itt tartunk, ez van. Azon gondolkozom, hogy akkor most én mit tehetek. Gát Anna, 30 éves hetedik kerületi lakos. Londoni magyar. Művész-értelmiségi, egykori büfészakos. Irdatlan mennyiségű adat teljesen feleslegesen ismerője, de olajt nem tudok cserélni. Tegnap negyedszerre szavaztam, két ikszet, egy fordulóban – ennyit lehetett.
Igen, azon gondolkozom, amin talán mindenkinek kellene. Hogy ha most valamit az ún. közösség elfelejtett helyettünk megcsinálni, hiába vártuk, hogy majd más, akkor most én mit tehetek. Mert az nem lehet, hogy semmit.
MERT EZEK SZERINT TETSZIK A RENDSZER
Mindenki útja, helyzete más. Én biztos könnyen beszélek – nincs se bizniszem, se gyerekeim, se lakáshitelem Magyarországon. Van 2 db bőröndöm, és a legtöbb holmim hajtogatható. Az előny hátrány és vice versa. De gondolkozom, én mit tehetek. Nekem ez „jött le” a tegnapi eseményekből.
Azon gondolkozom, hogy tényleg minden teljesen kilátástalan és mégsem. Azon, hogy két év non-stop szívás után azért mégiscsak kaptam ösztöndíjat. Azon, hogy az Üvegplafon-sorozat, amit Réz Annával szerelemből csinálunk a Bálint Házban, hogy végre Budapesten is lehessen a feminizmusról értelmes keretek között beszélgetni, menni fog tovább, sőt kezdi kinőni magát – van rá igény. Arra gondolok, hogy ha miattunk akárcsak egy db pofon is nem csattan el, ha csak egy nő kap normálisabb fizetést, ha egy db parlamenti beszólás miatt is igazi felhördülés támad, nekem már megérte.
Arra gondolok, hogy Grosan Cristina rövidfilmjét, melyet én írtam – a rövidfilmet, amely miatt nyár óta nem alszunk, Európa-szerte díjakra jelölték. Arra gondolok, hogy ez egy fontos kisfilm lesz – és arra, hogy a semmiből is lehet. Mert lehet. Arra, hogy végül is a telefonommal is lehet, és az interneten is lehet, és szólni is lehet a barátoknak. Hogy lehet írni és olvasni és figyelni, és ha valaki extrém hülyeséget talál mondani, elmagyarázni neki lassan és tagoltan, miért extrém módon hülye. Arra gondolok, hogy azért mégsem feudális monarchia, hogy beszólsz/lefejeznek/elveszik a lányodat. Arra gondolok, hogy lehet, és hogy akkor én most mit fogok csinálni.
Arra, hogy kilátástalan, és mégsem. Arra, hogy ha nem csinálod, akkor gyakorlatilag tetszik neked a rendszer. Ugye?
Nem vagyok se politikus, se jogász, se politikai újságíró. Tudom, hogy gáz pl. az erkölcstan, de én sem tudom, hogy konkrétan mit tudnék tenni ellene… Mondjuk azon kívül, hogy azt mondom, ha valaha gyerekem lesz, nem Magyarországon fog iskolába járni – ami persze semmilyen szempontból nem megoldás. Arra gondolok, az elmúltnégyévben HÁNYSZOR gondoltam, hogy teljesen tehetetlen vagyok, és ezért meg sem próbáltam.
OTT/HON
Tegnap a londoni Millbank Towerben szavaztam. Igen, voltak árpádsávos zászlókat lobogtató meghasonlott kivándorlók az épület előtt, de belépve egy sokszínű Magyarországot láttam. Minden társadalmi osztály és korcsoport felsorakozott (szó szerint) – és megnyugvásomra jó pár nem-fehér magyar állampolgár is állt a sorban. Tegnap ennyit lehetett tenni. Arra gondolok, ma mit lehet.
Arra gondolok, mi lenne, ha most egy évig mindenki csak a saját dolgaira koncentrálna. Arra, amit ő hozzá tud tenni – arra, amivel ő ki tudja fejezni a véleményét, a nemtetszését, a lelkesedését. Én a magam részéről befejezem az új darabomat, és –igen!- remélem a legjobbakat.
És te?
