NUGAT

Sajnos te is feminista vagy.

Üvegplafon sorozatunk szervezői munkálatai alatt –megvalósuló terveink között programsorozat, webműsor, őszi workshop és magazin-megjelenések egyaránt szerepelnek- egyre többször hallok egy bizonyos kifejezést. Mert tényleg minden megkeresett partner és vendég lelkesítően nyitott, célkitűzéseinkkel egyetértenek, jönnek, aktívak, hozzák nagy tudásukat és szenvedélyüket saját területeik és misszióik iránt.

A beszélgetéseink jó része úgy kezdődik, hogy Réz Anna vagy én elmeséljük, mivel foglalkozunk, s a válasz:

Én nem vagyok feminista, de…

Ezek után beszélgetőpartnerünk mond 3-4 olyan dolgot, amely alapvetően feministábbá teszi, mint Gloria Steinem. De ő „nem feminista”. Nem. Én pedig azon gondolkozom, hogy miért nem. Hogy ez miért nem lehet kimondani. Milyen vér tapad erre a szóra, hogy végtelenül értelmes, abszolút egyenlőségre törekvő, rengeteget dolgozó nők ennyire elhatárolódnak tőle? Hiszen sose mondaná egyikünk sem, hogy „én nem vagyok anti-rasszista, de… pl. hiszek az etnikai csoportok egyenlőségében és elutasítok minden ellenük irányuló diszkriminációt”! Ugyanezt a „feminista” szóval kapcsolatban viszont naponta halljuk.

No, én meg ugye nem vagyok Wikipedia (http://hu.wikipedia.org/wiki/Feminizmus), ezért inkább úgy döntöttem, összeszedek pár illusztratív példát, hogy bebizonyítsam, sajnos te is feminista vagy. Merthogy ez egy kicsit úgy van, hogy mind feministának (és anti-rasszistának és anti-klerikálisnak és egalitáriusnak és toleránsnak) születünk, csak valahol a homokozás és a gyerekünk homokoztatása közben elrontanak minket…

Nagy levegő. Szóval:

A FEMINISTA NEM AZT JELENTI, HOGY

1)      Bár nő vagy, eddig egyetlen férfi sem talált szexuális, párkapcsolati vagy családalapítási aktivitásra alkalmasnak, vagy ha igen, akkor a feminizmusod agyi elburjánzása után nem fog már tuti soha.

2)      Döbbenetesen visszataszító, ápolatlan külsőd van, különös tekintettel a kellemetlen testszagokra és a mindent Tom Selleck-i vastagságban belepő testszőrzetre.

3)      Nem tudod, hogy kell bekapcsolni a sütődet (ha van), vagy felragasztani a pelenkát. Kizárólag a hűtőnél állva eszel dobozból nyersételt (pl. CBA túrót), a gyereked pedig a sárban játszik a saját lábujjaival, miközben Brody Dalle-t kell hallgatnia. Ha fiad születik, időnként csak úgy jól elvered, hogy átérezze, nemednek mennyit kellett szenvednie az elmúlt ötvenezer évben.

4)      Ha heteroszexuális kapcsolatban élsz, társadra mindig úgy utalsz, hogy „a kis férjem”.

5)      Minimum három PhD fokozattal rendelkezel, minden mondatodban van egy 4-5 szótagú ógörög kifejezés és 10 mondatonként 3 szóbeli lábjegyzet.

6)      Minden pénisszel rendelkező homo sapienst potenciális vagy épp de facto erőszaktevőnek tartasz, ezért időnként véletlenül olyanokat is lefújsz paprikaspray-vel, akik pl. csak meg akarnák tankolni a kocsidat.

7)      A kislányodra már óvodába menet felvarratsz 2-3 börtöntetkót, mert orange is the new black, ugye. Meg később úgyis magától akarná!

8)      Titkos politikai merényletet tervezel Norah Jones és Zséda ellen. Van Facebook csoportod is az ügyben, de még más nem lájkolta valamiért…

9)      Egy Hummer-méretű terepjáróval jársz, és magadnak törsz parkolóhelyet. Még hogy a nők nem tudnak parkolni?? Mindezt az ELTE szociológia tanszékének udvarán persze.

10)   Csak fekete férfiakhoz tudsz hozzáérni, mert a rózsaszín a gender-diszkriminációra emlékeztet.

stb stb…

Szeretnénk megnyugtatni, hogy a fenti Top 10 egyikével sem kell rendelkezned/egyetértened, mert a feminizmus sosem random külsőségekről szól. Sokkal inkább egy alapállapot, melyben nyitott vagy és előítéletektől mentes, és meg akarod adni mindenkinek az esélyt, melyet megérdemel. (Joss Whedon nagyszerű beszédében kifejti, hogy a feminista mint tulajdonság annyira alap, hogy csak anti-szexista formában szabadna használni a kifejezést. Mert az –ista, az a nem normális – a rasszista, a szexista, a fundamentalista stb. Ne legyen –ista az, ami természetes!)

A teljesség igénye nélkül összeszedek pár dolgot, mellyel lebukhatsz magad előtt – mert sajnos, igen, nagyon nagy a valószínűsége, hogy te is feminista vagy.

Az alábbi pontokból melyekkel értesz többé-kevésbé egyet?

VALÓSZÍNŰLEG FEMINISTA VAGY, HA:

1)      Hiszel férfiak és nők egyenlőségében – legyen szó politikai jogokról, szellemi adottságokról, emberi kvalitásokról, vagy döntés-meghozatali képességről, és elutasítod az ezzel kapcsolatban megjelenő nyílt vagy burkolt diszkriminációt.

2)      Vallod, hogy a nőknek önrendelkezési joguk van a saját testük felett, azaz:

a)      nem kényszeríthetők nem kívánt szexuális helyzetekbe, és amennyiben ez mégis megtörtént, nem kriminalizálhatóak ezekért

b)      szabad döntőjoggal rendelkeznek a saját reprodukciójukról – ld. szexuális aktivitás, fogamzásgátlás, terhesség-megszakítás, szülések száma és módja

3)      Úgy véled, akárcsak a férfiak, társadalmi, gazdasági, intellektuális stb. határaikon belül a nők is szabadon és felelősségük teljes tudatában választhatnak életmódot – továbbtanulás, szülővé válás, ízlés, lakhely, öltözködés-, anélkül, hogy emiatt különösebb stigmát kellene viselniük. Úgy véled, az, ahogy a nőkről a médiában beszélnek, nagyban felelős az előítéletek fenntartásáért („egy normális családban”, „anyuka”, „hisztizik”, „szexi sportoló” stb.) Úgy véled, senki életének nincs kívülről meghatározott "fő feladata", tehát a nőé sem lehet az anyaság (Akkor a férfié mi lenne? A sikeresség?) A családon belüli szereposztással kapcsolatban látsz egynél több opciót, és úgy véled, a társadalomnak segítenie kell a szülőket, ha dolgozni és gyereket vállalni is akarnak.

4)      Szerinted, ha valaki LGBT-ként azonosítja magát, tehát meleg vagy épp transznemű stb., ezt megteheti anélkül, hogy le kellene mondania a teljes életről, alapvető jogairól, vagy épp a mindennapos diszkriminációval kellene küzdenie.

5)      Azt gondolod, hogy a nőknek arányosabb politikai képviselettel kellene rendelkeznie, hogy az őket érintő ügyekbe nagyobb beleszólásuk legyen (ld. ugye róluk döntenek).

6)      Szerinted a kisfiúkat és kislányokat nem elsősorban a saját nemükkel kapcsolatos sztereotípiákra kell nevelni („a fiúk nem sírnak”, „ülj nyugodtan, összekoszolod a kis ruhádat”, „királylány vagy tündér szeretnél lenni?”, „fiú létedre gyenge vagy matekból”)

7)      Szerinted nőnek és férfinak ugyanannyit kellene keresni azonos pozícióban betöltött munkáért. Szerinted a nők előrejutását segíteni kell, mert számtalan apró, nemi alapú buktató miatt (alábecsülés, félbeszakítás –félelem, hogy a gyerekvállalás után nem tud visszamenni - bértárgyalási szemérem stb.) sokszor csak szellemi képességeiknél alacsonyabb státuszt érnek el.

8)      Hiszel benne, hogy a nők szolidaritása fontos – hogy előbbre jutunk, ha támogatjuk egymást iskolában, munkahelyen, anyaként, politikusként.

9)      Nem gondolod, hogy van „feminista és feministább”, vagy épp „rossz feminista”. Alapvető nyitottsággal fordulsz mindenki felé, aki az esélyegyenlőségért küzd.

10)   Belátod, hogy számtalan gazdasági, etnikai, földrajzi faktor enyhítheti, vagy épp súlyosbíthatja a gender alapú diszkriminációt – mégis a saját területeden, szinteden, lakhelyeden, családodban, te is –mint mi mind- megteszed a tőled telhetőt.

Hogy egy Cosmopolitan-gyanús fordulattal zárjuk: ha a 10-ből mondjuk 4 rád illik, akkor ki kell ábrándítsunk, valószínűleg, szerencsére, te is feminista vagy!

Üdv a klubban :)

Élhetetlenek

- pár gondolat az expatekről.

„who wandered around and around at midnight

in the railroad yard wondering where to go, and went,

leaving no broken hearts”

(Allen Ginsberg)

„kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a vasút mentén töprengve merre men

jenek és elmentek és nem hullatott könnyet utánuk a kutya se”

(ford. Orbán Ottó)

Menjek/Maradjak? Mit ér meg London? El lehet menni. Minden címben, mely a kurrens kivándorlási hullámvasúttal foglalkozik ott a baljós felhang, legjobb esetben a vívódás. Az üzenet: kint csak szenvedés vár és meghasonlás. Zsákutca. Hogy aki jól érzi magát, az meg áruló. Hogy a veszteség örök. Ez nem a Fulbright program végül is – túl kevés visszatérőre számítanak… (Hol van már a London Expedíció, ugye?)

Se nem kellemes, se nem túl reális az, ahogy a legtöbb hazai elemzésből árad a félelem: félelem attól, hogy a legjobbak elmennek, félelem attól, hogy aki itthon marad, az ezzel hülyét csinál magából. És a félelem attól, hogy nem lehet nem belegondolni: ha ennyire nehéz odakint, de mégse jönnek vissza, akkor vajon mennyire szörnyű lehet idehaza? Hogy mi lett ebből a helyből? - pedig amikor süt a nap és nyitva vannak a kávézók teraszai, mintha minden rendben lenne.

(Birkás Ákos)

Nem hiszem, hogy egy magyar expat a fentiekhez hasonló sötét címeket adna a saját történetének. Mert persze szeretünk panaszkodni, de azért a nyugatra átcuccolt expat-léttel együtt jár egy nagy adag büszkeség is. Aki megcsinálta magát, újra, nullából vagy kevésből, az egy életre szóló élményt szerzett magának és magáról, mely után már lehetetlen visszatérni egy korábbi életmódhoz.

Persze szeretünk panaszkodni. Kint nehéz, igen – és máshogy, mint itthon. Az embernek százmillió gondja van – adminisztráció, anyagiak, magány, időjárás. És ugye kinek lehet keseregni? Az itthon maradt barátok, még ha meg is értenek, gyakran sosem voltak ugyanilyen helyzetekben, nem tudnak tanácsot adni. Kevésbé megértő ismerősöknél teljesen irreális irigységbe is belefuthatunk – oly könnyű idealizálni a távolit. A kint élő barátok maguk is tele vannak gondokkal.... Egy a témában kutató újságíró, vagy dokumentumfilmes ideális hallgatóság lehet, ha sérelmeinkkel akarunk előhozakodni, vagy épp sikerélményeinkkel kérkedni.

*

A fenti Allen Ginsberg-idézetet néhány hónapja Kiss Ádám (smalladam) barátom rántotta elő egy kötetlen beszélgetés kellős közepén, és akkor nagyon szíven ütött. Én is épp elmenni készültem, azaz visszamenni Londonba, ahol főleg lakom. Aztán valami ezeréves emlék vagy megérzés nem hagyott nyugodni, és előkerestem a sor angol eredetijét - valóban, Ginsberg őrjöngő csavargóinak távozását a forrásszövegben jóval kevesebb agresszív közöny vagy épp káröröm fogadja, mint Orbán Ottó fordításában. A wanderlust abban a demokratikus országban sosem menekülést jelentett, nem valami visszafordíthatatlan, kényszerű negatívumot, hanem egy szabad döntést, fakultatív lehatárolódást, a jobb opció óhajtását.

„Leaving no broken hearts”, mondja a költő. Milyen kétértelmű! Egyrészt igen, a kutya se sírt utánuk, senki szíve nem szakadt bele, hogy elutaztak. Ugyanakkor ebben a fél sorban ott van a szabad döntés is: ők (szándékosan) nem hagytak hátra összetört szíveket, nem ígértek senkinek semmit, nem bocsátkoztak kötelékekbe. A wanderlust már statikus állapotukban is ott munkált, égett bennük a mehetnék.

Több mint elgondolkodtató számomra Orbán Ottó felkerekítése (vö. Eörsi is így fogalmazott!) – ő nyilvánvalóan a saját generációjára reflektált a választott szóhasználattal: nem az expatekre, nem a vándorokra, hanem a disszidálókra. (Azokra, akik a Garantált Aranykerítést választották, és akiket sosem láttunk többet.)

*

A Ginsberg-idézet azért nagyon fontos –eredetivel és fordítással, együtt- mert szüleink és nagyszüleink kivándorlási narratívájába enged bepillantást, amely a mai napig meghatároz az ún. expat-kérdésről folytatott bárminemű diskurzust. Az, hogy időközben szabad, demokratikus (?) ország lettünk, EU-tag, ahol minden polgár tetszőlegesen mozoghat kultúrák és GDP-k között egyedül, vagy épp családilag, valahogy kimarad az értelmezési egyenletből.

Kimarad, hogy a jelenlegi helyzetnek ez a vetülete mennyire… jó. Hogy ahogy Ginsberg látomásos ámokfutóinak nem kellett végleg választaniuk az USA államai között, úgy a mai magyar fiatal wanderslustjának sem kell semmi külső tényező korlátozásától tartania. Mehet a gyerek. És mért ne menne? Rengeteg mindennek kellett történnie itt az elmúlt 100 évben, hogy mehessen, és végre mehet.

Magyarország 2004-ben lépett be az Európai Unióba. Azóta felnőtt egy generáció, amely számára már nem az Erasmus-félév jelenti a kozmopolitizmus csúcspontját. Fiatalok, akik nem lakótársat keresnek, hanem munkát. Fiatalok, akik máshol akarnak szíveket törni.

Imre Lóránd Balázs, a Menjek/Maradjak sorozat rendezője azt mondta pénteken a Toldi moziban, a London-epizód vetítése után, hogy mindenkinek receptre felírná egy kicsit a kint tartózkodást. Ő maga Berlinben él, és nem akar választ adni arra, hogy az-e a gyávább, aki elmegy, vagy az, aki itt marad. Csak kérdez, és bevallja, hogy van, akinek így sikerül ez a vállalkozás, és van, akinek úgy. Az EU révén kaptunk egy lehetőséget, mellyel lehet élni. Ennyi.

Az, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetből kifolyólag a fiatalok tömegével döntenek úgy, hogy élnek is ezzel a lehetőséggel, röghöz kötéses intézkedések ide vagy oda, magát a szabadság, a világlátás utáni vágyat nem kéne, hogy kriminalizálja. Mindegy, hogy a fiatal milyen okból megy ki – a lényeg, hogy ott kint pótolhatatlan élményeket szerez a multikulturalizmus, a meritokrácia, a tolerancia terén.

Ha az itthon maradottak azt szeretnék, hogy az elvándoroltak egy nap visszatérjenek, akkor annak helyet kell teremteni. A szentimentalizmus erős, Budapesten kellemesen el lehet lébecolni relatíve kevés pénzből, sok baráttal körülvéve. Ez mindenkinek nagy kísértés – azoknak is, akik tudják, jelenleg a fővárosban valójában csak kis időtartamokat lehet egyben eltölteni anélkül, hogy beindulna a vegetatív üzemmód. A semminek-semmi-értelme. Ami elől elmenekültünk. Ami ellen dolgozunk mi, akik kintről és itthonról igyekszünk valamit „visszatenni” a közösbe, visszaadni a közösségnek. Mert támadják bár a civil szférát, kezdeményezni, projektekbe fogni mindig van értelme. A tehetetlenség elfogadása lenne a vég. (Mert nem, nem a kivándorlás az. Hanem a vegetáció. A migráció, az az emberiség egyik alaptulajdonsága, a kulturális fejlődés egyik alapfeltétele.)

*

Az „ideiglenes kivándorlás mint kötelezővé teendő recept” ötletét azért is pártolom, mert sokat lehet olvasni a kint élő magyarok versengéséről, csalódásokról stb. Én ugyan pont az ellenkező véleményen vagyok ezzel kapcsolatban, de a Toldiban is felhozták a közönség sorait betöltő aggódó nagyszülőknek tűnő nézők… Ők is hallottak fiatalokról, akik már soha többet nem akarnak magyarokkal barátkozni!

Nos, lehet, hogy egyesek valóban ilyesfajta elhatározásokkal mennek ki, de azért ez csak ritka esetekben marad is így. Nem csak, mert a régi, itthoni barátságok nem nagyon ismerik a földrajzi távolság fogalmát, de azért is, mert kint nagyon nehéz nem belekerülni egyfajta támogató körbe. A magyarok igenis segítik egymást, a fenti riogatás csak egyedi esetekre utalhat. A Facebookon egyik csoport nyílik a másik után – a mosógéptől az albérletig számtalan dolog cserél gazdát a belső magyar körön belül. Ha valaki azért ment ki, mert elege volt a honfitársaiból, kint sok kellemes csalódást szerezhet – és talán ő maga is sokkal segítőkészebb lesz, mint itthon volt, szívesen osztja meg a tapasztalatait az újabbakkal.

(Én magam a londoni, sajtószabadságért szervezett tüntetésünkkor éreztem leginkább ennek a hálónak a meglétét. Remek élmény volt, folytatjuk a szervezést, reméljük, hogy más városok is átveszik majd, és a magyar nyilvános beszéd nem veszíti el az aktivizmusra hajlamos, networkkel rendelkező fiatal értelmiségieket, csak mert időnk nagy részét külföldön töltjük!)

*

Láttuk generációnk legjobb elméit. Ők mért ne akarnának világot látni? Nincs már Vasfüggöny, ezeknek nem kell örök veszteségnek lenniük. Ha nem jön el az apokalipszis, a jövő embere talán már nem egy db országban fog élni – mobilis lesz, jön s megy majd. Boldogabb is lesz tőle.

*

Most sokan elmennek. Ígérteket hajkurásznak, szerződésekben foglaltaknak tesznek eleget, vagy épp csak nyakukba veszik az ismeretlent. Az ismerős, az most nem kell. Az ismerős 2014-ben sokunk számára idegenebbnek tűnik, mint bármely más kultúra odakint.

*

El lehet menni? Igen - szerencsére! Ettől még miért kell egyből temetni az országot, a jövőnket, miért nem dolgozunk inkább azon, hogy ha valakinek netalántán a nagy szabadságban is a szülőhazájában támadna kedve élni, legyen hová hazajönnie? (Vagy épp hol otthon maradnia?) Hogy a honvágy ne a múltba húzza ezt a generációt. Hogy legyen hova hazahoznia, amit tanult. Ha pedig nem jön, tudjunk már kicsit örülni neki, hogy egy olyan korban élünk, ahol ezt megteheti.

KORKÉP.

Ki a basz(tat)ható?

#ageism #gender

Semmiképp nem szeretnék túlságosan belemenni itt a gender-témába – mint az Üvegplafon-sorozat éceszgéberének és társszerkesztőjének, ehhez rendelkezésemre áll megfelelőbb platform. Ám pont az ÜP Facebook-oldalán indult most el egy beszélgetés (a Ska Kellerrel készített Index-interjú kapcsán) Hámori Hannával, amely elgondolkoztatott – főleg, mert már egy ideje amúgy is foglalkoztat ez az ügy, ráadásul nemrég beszéltünk róla Réz Annával, hogy valahogy a témáink közé kéne építeni a köv. szezonban…

Ez az „ügy” a Nő Kora.

Tudom, milyen elcsépeltnek hangzik az egész – mindenkinek egyből álszent-önsajnáló Dove-reklámok ugranak be, meg Tari „klisédömping” Annamária, meg a Cosmopolitan csillogó címlapja (69 tipp, hogyan szopjunk törökülésben), meg a fenékfeszítő DM krémek, meg az öregecskedő (sic!) feleségek, meg a Szepes Mária. Engem ezek a dolgok most egyáltalán nem érdekelnek (sőt, a legtöbbjük soha), az viszont igen, hogy egy 32 éves fiatal politikai aktivistanő meglepően fiatalnak számít, míg egy 32 éves férfi nem tűnne annak.

Ha ezt összevetjük azzal, hogy a legtöbb kutatás szerint a „lányok korábban érnek” stb., meg ugye a pisilős baba, meg a „boys will be boys”, esetleg még jobban meg lehet ütközni ezen.

Azt mondják (igazából én mondom, de szeretném elterjeszteni!), hogy az újságírót az érdekli, „mi?”, a dramaturgot pedig, hogy „miért?”, én pedig ciklikusan ismétlődve ugye mindkettő vagyok, ezért most e két kérdést is ciklikusan ismételgetve összeszedtem pár a nő korával kapcsolatos gondolatot.

*

Nemrég (kis eufémizmus) lettem 30 éves. A nap, amikor ez 18 óra 20 perckor visszavonhatatlanul megtörtént, számomra egyszerre volt rettegett és hevesen óhajtott. Talán a Keller-kérdés most ezért tűnik nekem szubjektíven ennyire aktuálisnak, illetve mert ennek kapcsán újra el kell gondolkodnom, miért vártam annyira a 30. születésnapomat.

(Megint csak a „miért?”, ugye.) 19 évesen kezdtem dolgozni, és teljesen objektíven elmondhatom magamról, hogy 28-29 éves koromig bezárólag minden kor-alapú diszkriminációt elkövettek ellenem. Pedig a legtöbb esetben az ország legműveltebb, legnyitottabb, legtehetségesebb emberei között dolgoztam – bár meg kell hagyni, sok olyasmit, amihez „túl fiatal” voltam (dramaturg, kreatív, újságíró, stratéga). Most, hogy végre túljutottam ezen a korszakon, mely egyébként évről évre egyre könnyebb lett, rájöttem, hogy sok fiatal feminista általánosítja azt a fajta előítélet-halmazt és kirekesztést, mely Magyarországon csak és kizárólag a fiatal nőket sújtja. Lányok, tényleg elmúlik!

Csak ki kell nőni abból a korból, mely az e téren középkori sötétségben senyvedő kis hazánk lakossága szerint a nő „párválasztási” időszaka (hogy ne használjuk az egyes körökben közkedvelt „baszható” szót), mely során a nőstényegyed vélt prioritása a szaporodásra ösztönzés, s ezen törekvésében látens avagy nyílt módon őt támogatni kell. Támogatás alatt azt értem, hogy pl. megsemmisítő, lekicsinylő, de-édesező stb. magatartással nem szellemi lényként kommunikálni vele egyébiránt szelleminek tetsző (karrier-állomások, médiaszereplések) tevékenységek folyamán.

*

Magyarországon valamiért tudvalevő, hogy a 20 és 30 év közötti lányok, bár pl. a felsőoktatásban felülreprezentáltak, valójában csak húzzák az időt a polgári letelepedésig, melyre tudat alatt igazából vágynak. Mímelik a tanulást, aztán pedig a munkát. Nem lehet rájuk céget meg tanszéket építeni, mert úgyse igazán fontos nekik. Mert akit megkívánnak, az biztos szintén csak azon gondolkozik egész nap, hogy kívánatos. (Ezzel kapcsolatos bizonyított tény továbbá, hogy amennyiben egy fiatal nő nőiesen öltözik fel egy munkanap előtt, azzal automatikusan zárolja a saját agyát, ill. esküvőt kezd szervezni magának.)

*

Az amerikai női aktivisták egyik legjobb idei kampánya a Ban Bossy. A „bossy” szót, mely kb. főnökösködőt jelent, kifejezetten kislányokra szokták mondani (vagy felnőtt nőkre), amikor azok az akaratukat akarják érvényesíteni. Fiúknál ez valahogy senkit nem zavar – ott a vezető szerepre való törekvés természetesnek tűnik. Bár a magyarban nincs e szónak pontos megfelelője, azért gondolkozzunk el, mennyivel többször hallottuk kislányként, hogy „hiszti”, hogy „hangos vagy”, hogy „maradj csöndben”, hogy „akaratos kislány”, hogy „ülj le, maradj nyugton”, mint fiútestvéreink. Hogy a kislányok önérvényesítését, ill. a világ felfedezésére irányuló kíváncsiságukat milyen módon csorbítják ezek a kettős mércék. (Annak ellenére, hogy a kutatások szerint az elsőszülött lányok azok, akik a legnagyobb eséllyel érnek el zajos sikereket.) Hogy mennyiben lenne más az életünk, az önképünk, az önbizalmunk, ha ezeket nem kellett volna egész nap hallgatni.

*

Az, hogy egy nő felnőtt korára kevésbé fog egyenesen fogalmazni, hogy több körülírást és rejtett szabadkozást fog használni a beszélt és írott nyelvben, ezekből egyrészt egyenesen levezethető, másrészt huszonkettes csapdájaként viszonyul a szellemi helyzetekben tapasztalt nyilvános leintésekhez, félbeszakításokhoz, lecsettintésekhez.

Számtalan olyan megbeszélésen vettem életemben részt, ahol én voltam az egyetlen nő, és mindhárom rendszeresen megtörtént velem. Az abszolút kedvenc történetem e téren, amikor magas rangú filmrendező és producerei fogadtak engem és egy a büdzséért felelős kollégámat, hogy megbeszéljük azt a stratégiát, melyet én írtam, és amely alapján a meetinget proponálták. Kollégám idősebb, férfi, és öltöny volt rajta. Körülbelül 30 percig csak és kizárólag vele beszélgettek. Nekem volt helyettük kellemetlen, amikor végül át kellett vegyem a szót – szabadkoztam, és rátértem a stratégiára, miután rendkívül necces módon verbalizálnom kellett, hogy én írtam.

A minap egy nagyon sikeres, középkorú hollywoodi producerasszonnyal kávéztam Londonban, akiről sosem gondoltam volna, hogy szintén ilyesmivel kellett megküzdenie, sőt még mindig előfordulnak vele esetek. Tehát meg lehet nyugodni, hogy nem csak Magyarországon van szexizmus. Viszont mi itt élünk.

*

Nyilván ez teljesen szubjektív, de én csak két közegben nem tapasztaltam nemem-korom miatt diszkriminációt – ebből az egyik az internetes újságírás, a másik az underground zeneipar. (Vélhetnénk, hogy ennek oka, hogy e két kultúrterület annyira az „új” köré építi a sikereit – de akkor a filmiparban és a reklámszakmában miért mindennaposak a kellemetlen élmények?)

Arra jutottam, hogy 1) ebben a két szubkultúrában nincsen semmi pénz, tehát a kompetitív szellem tényleg szellemi – 2) egyszerűen mázlim volt, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, mint pl. Gavra Gábor vagy Kiss Ádám.

Mondom: szubjektív.

*

Sheryl Sandberg mára már joggal alapnak számító TED-beszédében 3 tanácsot adott a fiatal nőknek, ha vezetők akarnak lenni. Az egyik, hogy „sit at the table”. Látszódj. Ne húzódj háttérbe. Ha dolgoztál a kampányon, ne kérj elnézést, hogy létezel, hanem ülj a többi vezető közé.

Csakhogy ha egy nő úgy szocializálódik, hogy jelenlétét és szellemi mivoltát folyamatosan ösztönösen megkérdőjelezik, és természetellenesnek találják mélyebb ambícióit e téren, akkor ezt az előítéletet ő magáévá fogja tenni. Nem véletlen, hogy Magyarországon annyira kevesen tudnak/akarnak visszamenni dolgozni pl. gyerekvállalás után. Ki akarná folytatni a szélmalomharcot? Pedig fel kell ismerni, hogy a kor előrehaladtával a diszkrimináció mértéke csökken!

Hazánkban a 30 évet betöltött nőkkel kapcsolatban már egészen más előítéletek indulnak be… Ha szingli, akkor mindenki „tudja”, mit is akar, ugye… Ha anya, mindenki tudja, hogyan kéne viselkednie. Ha változó korú nő, akkor evidens, miért ilyen hisztis. Ha idős nő, akkor csoda, hogy idetalált.

Ezek az előítéletek, melyekkel egy nő 20 és 80 éves kora között megküzd, férfitársainkat egyáltalán nem tűnnek sújtani. Egy férfi viselkedésébe nagyon ritkán képzelünk bele fizikai, érzelmi, rejtetten szubjektív motivációkat. Amennyiben szellemiként akar megjelenni egy szituációban, ezt szabadon megteheti.

*

Feldmár írt egyszer arról (Apró részletekben c. könyvében), mennyire nem tanulják meg a nők kifejezni a dühüket. Hogy ez milyen problémákhoz vezet. Most tegyük félre, hogy Feldmár mennyire megosztó, és ismerjük el, hogy ebben fájóan igaza van. Egy nőnek szinte lehetetlen autoritást szereznie azzal, ha dühös. Ha egy férfi dühös, dühének tárgya agresszíven a figyelem középpontjába kerül. Addig ott marad, amíg a helyzet meg nem oldódik. Ám ha egy nő dühös, dühének tárgyát a környezete átvetítettnek érzékeli (és nem keres rá megoldást) – ellenben hormonháztartása, ciklusa, szexuális kielégültsége, kialudtsága stb. bizony középpontba kerül. Amikor a női kommunikáció indirekt mivoltáról értekezünk, ezt azért ne hagyjuk már figyelmen kívül. Élete folyamán egy nő számára talán ez a legnagyobb némaság. Amit mindnyájunknak valahogy el kell viselni, és meg kell tanulni kezelni, körüljárni. Hogy nincs elismert dühünk.

(Vö. vezető szerep / autoritás / „bossy”. Nem kicsit összefüggőek ezek a dolgok.)

*

Nagyon jó 30 évesnek lenni, mert a világ bármely pontján úgy működik tőle az élet, mint egy számháború, ahol a fák mögé bújt férfiak közül jópáran „BALFASZ”-feliratot viselnek a homlokukon. Ha én azt mondom, hogy 30, és ő pofát vág, akkor leolvastam a tábláját.

*

Itt olvashatsz az ageism jelenségről.

Nagyon okos Craig Ferguson mini-stand upja, melyben kifejti, miért lett szar a világ attól, hogy a második világháború utáni Amerikában a reklámipar piedesztálra emelte a fiatalságot.

Még vmi kisszínes: Alexander Bard pár évvel ezelőtt egy budapesti előadásán kifejtette, hogy az idősek csak az írásosság elterjedése előtt számítottak értékesnek, mert ők tudták fejből, melyik bogyó nem mérgező, ma pedig erre van egy app. Az idő jellege viszont –szerintem- nem változott meg az emberiség kacifántos történelme során (talán a Big Bang óta igen). Még mindig az tudja jobban, aki sokat csinálta. Hiába érhető el az iPhone-omon keresztül a „világ minden tudása” blabla, sose fogok olyan jól szívátültetni a Wikipedia alapján, mint az, aki már régóta ezzel foglalkozik, előtte pedig évekig erről olvasgatott.

*

Egyébként: amikor a nők „szexualizálásáról” beszélünk, ezt nem szabad összekeverni a „szexi” fogalmával. Itt arról van szó, hogy bármilyen korú is egy nő –bár ugye a fokozatok változnak-, reakciókat kap egy általa nem kért, a szituációban nem kiemelt, pusztán feltételezéseken alapuló aspektusára is, míg az azonos paraméterekkel rendelkező férfinak semmi ilyesmivel nem kell foglakoznia. Ha erre az a válasz, hogy a nők is öltözzenek mondjuk öltönybe, azzal nem jutunk-e vissza a „megerőszakolták, mert szoknya volt rajta” típusú felháborító érvelésekhez?

Muszáj, hogy a nők számára is elérhető legyen egy nyilvános szellemi létezés azokban az évtizedekben is, amikor egyébként esetleg szeretnének aktív társasági, szerelmi stb. életet is élni. Ha szociális életünk mellett/felett egy szellemit is akarunk, az nem érhet senkit meglepetésként, és főleg nem „cuki”. A cicás videók cukik, az emberek, akik dolgoznak, pedig tiszteletet érdemelnek. Ha esetleg 22 évesek, akkor is.

*

Ska Keller 32 éves. 1981-ben született. Tegyük túl magunkat ezen a tényen. És gondolkozzunk:

Ha egy fiatal férfi különösen agilis és tehetséges, akkor ő lánglelkű forradalmár, üdvözölt reménysége a családnak, kis lázadó, aki majd sokra viszi. Esetleg zseni, de főleg a nagyszülők szerint.

Ha egy lány „aktívkodik” (már ez a szó is…!), ld. pl. a Camilla Vallejóról szóló cikkeket, akkor ezt annak ellenére teszi, hogy lány, illetve a mozgalomban/cégnél stb. van a pasija/férje, vagy épp az aktívkodáson keresztül akar párt találni - vagy ugye vigasztalódni, amiért nincs neki. ("Fiús érdeklődési köre van.", "A fiúk szeretik a fiús lányokat.", "Jaj, annyira fiús, hogy fog így fiút találni?" Ismerős?)

Egyébként ez a világ legnagyobb álszentsége – a katolikus papság gyerekprogramjai után. Van bárki a világon, aki nem azért csinál bármit is az életében, hogy ezzel a párválasztási lehetőségeit optimalizálja? Az viszont, hogy ezt a tényt a karrier és szellemi munka területén evidensként elfogadjuk a férfiaktól, a nőkkel szemben viszont lekicsinylő magatartást vált ki, egyáltalán nem elfogadható. Beszélni kell róla. Ha megtörtént veled: 1) nem vagy egyedül 2) nem normális, és jogos, hogy zavar 3) később jobb lesz 4) nem fog teljesen elmúlni (de dolgozni rajta kell és érdemes!).

ROCK AND ROLL.

Gát Anna

Ha figyelsz, hallod, ahogy azt mondják,

egyetlen művészetnek sincs már

létjogosultsága,

- csak a zenének.

Elmennek visszhangos termekbe,

végighúzzák ujjukat az egymásra rakott

festékrétegeken,

közel hajolnak, és beszívják a száradás szagát.

Olykor bakugrásban, lüktetve áthaladnak rajtuk

bőrtangás performerek.

Nyomott kis pincehelységekben

a tüdeik újra dolgoznak:

gyűjtenék a levegőt.

Előttük, a sütkérező deszkaládán,

olvadt alapozóját széthúzva

Caligula ásít,

majd nyög egyet szőlőfürtösen,

s elájul az ijedtségtől egy rabszolgalány.

Ha jól megnézed, láthatod őket

magukba, külön sarkokba húzódva,

remegő kézben tartva nehéz gerinceket,

és egyenesen, amennyire lehet, a sajátjukat.

Két tenyerük mérleg: az egyik serpenyőből

lassan gyűlik a másikba a lap

- olvasólámpáknál vakuló Justitiák?-,

s közben mind kevésbé érdekli őket,

vajon meghal-e a végén a Hans,

vagy visszahúz tán a hajógyártó vállalathoz.

Van, hogy virtuális morzsánként leszedett,

nagyfelbontású délibábok köré gyűlnek,

lábasban pattogott kukoricával:

a kertész az úrkisasszonyt megkörnyékezte-e,

avagy csak a húga hitte azt,

s amint az elhajtó rendőrvagon után néz zöld selyemben,

pirosítós szép arcán megjelenik az egér,

és hogy nem sikerült kapcsolatot létesíteni a szerverrel.

És voltak olyan éjszakák,

hogy egymás kezét szorongatva nézték,

hogy gabalyodnak gyöngyöző emberi testek:

egyes darabjaik lendülnek

spontán, közben meg pontosan,

s e józan transztól megfájdult a fejük.

Mert ez már majdnem az, amit keresnek,

innen már csak egy sasszé az őrület,

mert megkapják ugyan, amit akarnak, de itt

nem adhatnak semmit cserébe.

Csak ülnek, és Faludyt idéznek;

- rángatózó lábak, dobogó cipőtalpak:

a zsöllyén másképp, mint a színpadon.

Lehet, hogy a hangzavarban nem hallod,

de azt mondják, a többi művészet

csak kérdőjel maradt,

így, ha meg akarsz bizonyosodni valamiről,

bármiről, taa-a-ossz!

Tessék?! Csatlakozz!

Ők elúsznak az ember-árral,

egy ritmus veri a dobhártyájukat,

a már-már kiállhatatlan ítélet:

inkább rombolj a celládban, mint hogy kidekoráld.

(Vodafone-molinók előtt a tömeg futóhomok.)

Ők, egyre közelebb szorulva egymáshoz,

üregszagú, nyirkos testükkel

egy új organizmust alkotnak.

- És tudják, hogy ők alkotnak.

(Mozgó Világ, 2009)

VÉRSZÍVÁS.

Tudom, hogy ma csak Sneider Tamás hivatalos apoteózisáról szabadna bármit is írni, de mint minden magyarnak, nekem is kicsit lassan esnek le a dolgok: egyelőre még nem sikerült elhinnem a dolgot.

Úgyhogy most megragadom az alkalmat, és brand new blogomon kifejtem a véleményemet a vámpíros tinipornókról.

*

Körülbelül egy évvel ezelőtt, mielőtt kijöttem volna Londonba, volt egy nagy köröm otthon, amikor is rengeteg magyarországi freelance melóra jelentkeztem, próbamunkákat csináltam, találkozókra jártam stb. Nyilván mindezt azért, hogy bármi is történjék itt kint, legyenek pénzügyi B-terveim. Próbamunkáim egyike egy könyvkiadónál volt, akik végül nem engem választottak fordítónak. Mivel addigra már beindult pár másik ügyem, ezt akkor el is engedtem. 2 hónappal ezelőtt azonban –amikor amúgy pont egy gapben sínylődtem az itteni szabadúszó feladataim között- váratlanul ismét felbukkantak, és felkértek regényfordítónak. Természetesen megörültem: az ember álma 2014-ben végül is –talán szükségszerűen- az, hogy a laptopján dolgozzon, a világ különböző pontjain, és csak indokolt esetekben vagy saját örömére manifesztálódjon fizikai formában is bárhol-bárkinél (főleg otthon).

Elvállaltam a munkát. Úgyhogy most egy vámpíros tiniregényt fordítok.

Meg kell mondjam, egy új világegyetem tárult fel előttem! Könnyek a párnán, reszkető ajkak, érzelmileg elérhetetlen anyák. Illatos szellővel, derengő köddel, mágiával és taperoló gimnazista fiúkkal teli éjszakák…

Pörögnek az oldalak, s én egyre meglepettebb vagyok. Ugyanis egy valamire egyáltalán nem voltam felkészülve: ez a könyvműfaj gyakorlatilag tinipornó! Úgy bizony. Nem csoda, hogy ennyire imádják a kislányok.

*

Miközben telnek/fogynak a fordítandó könyv oldalai, és én már nem bírok több szinonimát felkutatni a magyar nyelvben arra, hogy valakinek „felgyorsul a lélegzete”, próbálok visszameditálni 14 éves tudatállapotomig, és felidézni, miken gondolkoztam akkor. Tudom, hogy nem menő, de kamaszkoromat gyakorlatilag végigedzettem és –olvastam, és egy-két említésre méltó kivételt leszámítva nem nagyon erőltettem meg magam a fiúzás terén.

A Lolitán kívül sokáig nem olvastam női önfelfedezős könyveket, szuperlényes tinipornót meg pláne nem - amikor végül felkeltette érdeklődésemet a műfaj, én egyből kemény klasszikus monstréknak estem, Bataille-nak és Millernek (A szem történetét imádtam, az O történetét gyűlöltem – máig nem értem, mitől szexi az, hogy egy nőt állandóan agyonvernek!), ezért most mélységesen lenyűgöz, hogy megismerhetem a sok-sok lányolvasó lelkesedése által hitelesített kamaszkor-fantázia beszámolót.

Elméletben a (művészi) erotika és a pornográfia között húzódó esztétikai határvonalat nem nehéz meghúzni: pornográfia az, ami használati eszköz. (Az erotika vágyat kelt és abban gyönyörködtet, a pornó pedig for immediate release.) Ámde. Bár a vámpíros tinipornó nem bővelkedik részletekbe menő anatómiai leírásokkal, sőt kifejezetten az önmegtartóztató-bűntudatfenntartó amerikai prüdéria etikettjét tartja be, egészen nyugodtak lehetünk afelől, hogy ez a 15 éves lányolvasók számára igenis használati eszköz. És engem ez az ellentmondás gondolkodtat el, miközben angolról magyarra fordítom ezt a szándékoltan közepes szöveget.

*

Érdekes, hogy a lányok számára a szüzesség elvesztésével kapcsolatos fantáziakiéléshez a popkultúrának egész mitológiákkal (vámpírokkal, farkasemberekkel, Másokkal) kell rendszeresen előállnia, míg a fiúk esetében mindehhez elég egy tepsi pite. Az, hogy ennek oka egy szocializáció folyamán a lányokba nevelt, időhúzási kényszert eredményező gátlásosság/túlzott kontextus-teremtés/álszentség-e, vagy egy nem véletlenül hordozott genetikai kód, már elég régen általános vita tárgya. Érdemes azonban megnézni, hogy a Csajok a csúcson és a To Do List stb. filmek, melyek Amerikai pite módra hemperegtették hősnőiket, rendre megbuktak.

Nem tudom, az én esetem mennyire mérvadó, de itten felmerül pár dolog:

-Valljuk be, a kamaszlány mint fétis/archetípus elsősorban a férfiak számára érdekes. Az a real-life kamaszlány, aki már nőnek szeretné érezni magát (melyik nem?), sosem fog egy kamaszlány pités szerencsétlenkedéséről olvasni. A fiúközönség számára azonosulható lehet egy saját bénázásán hősiesen túllépő s így férfivá érő főszereplő, a lányok viszont ehhez mintha máshogy állnának.

-A lányok, amikor fiúzni kezdenek, azonnal felnőttnek akarják érezni magukat. Egyből. Fake it ’til you make it. Ezért a) felnőtteknek szóló erotikát/pornót fognak fogyasztani (ld. saját példám) – b) ezt a típusú vámpíros-romantikus-erotikus fikciót, ahol a lányok hirtelen egy felnőtt helyzetben találják magukat, és (minimum!) két tiltott fiút szédíthetnek tettetve, hogy már felnőttek, míg végül valóban fel nem nőnek.

*

Becsülettel beismerem, hogy az én olvasási történelmemből teljesen kimaradt A szürke ötven árnyalata kezdetű mamipornó-sikersorozat, miután e remekműbe röviden beleolvasva úgy éreztem, nem tudok a „Leszopsz? Oké.” jellegű drámai feszültségekkel azonosulni. Ám amennyi információm van ezekről a könyvekről, a vágyról és a kielégülésről szólnak (plusz ugye bűntudat, álszentség, kontextus-teremtés felnőtt módra, értsd: a férfi fehér, protestáns és gazdag).

Ezzel szemben, a vámpíros könyvek tükrében úgy tűnik, a kamaszlány-olvasó számára már a vágykeltés (felnőtteknél ez ugye erotika, és nem pornó!) is pornó… Hm!

Nos, ez már önmagában eléggé elgondolkoztató mind jellem-, mind egyedfejlődés tekintetében, de menjünk tovább. Amikor „vágy”-ról beszélünk ezekben a narratívákban, az vajon kire irányul?

*

Ami számomra a legdöbbenetesebb e sok-sok oldal fordítása közben, és ami miatt folyton igyekszem visszaképzelni magam 15 éves kori, okostojás/tornász bőrömbe, hogy ezek a fiktív lányok valami elbaszottul egocentrikusak! Tényleg így gondolkoztunk?

Mennyi túlfűtött helyzet! Naplementék, esőcseppek, megbánás. A fiú lehelete itt-ott, a lány nedves hajtincse (állandóan!) az arcába hullik (tinipornó-univerzumban nincs hajpánt). Minden érintkezés, legyen bár a hivatalos álláspont szerint őrjöngő vágytól fűtött, valójában csak a lány lányra reflektálásról szól:

megijed, mert „felgyorsult a lélegzete”, a fiú pedig nagyon szép. Általában göndör haja van, és minden esetben puha szája. A lány újra és újra reagál erre a két tényezőre, általában azzal, hogy felgyorsul a lélegzete… És persze a köd, a hajnal, az indák stb. stb.

Ebben az erotikus univerzumban azonban sehol nem jelenik meg a másik ember mint olyan. Nincsenek hangok, nincs mozgás-ritmus. Nincsenek szagok és ízek. A másik fél – a göndör fiú – csupán egy passzív fal, melyről a lány vágya visszaverődik. És gyönyörködhet önmagában. Az olvasó lány pedig a fiktív lány vágyról visszaverődött önvágyára vágyhat. Ez most vagy a Tao vagy Hegel, vagy egy kicsit szomorú.

*

Azt hiszem, legújabb felfedezésem nem azért foglalkoztat, mert általa visszamerenghetek, milyen volt nevetségesen önző kamasznak lenni, hanem mert mint olvasó/fordító –ahogy minden művészetet befogadó közönségtag, amióta világ a világ- én is önmagamra és a saját világomra vetítek a szereplőkön és a helyzeteiken keresztül. Mert nem lehet-e, hogy arról van szó, hogy az egocentricizmus –legyen érzelmi, szellemi, vagy fizikai- gyökerében lényegében az ismeretlen iránti vonzalom áll? A kamasz hősnő számára az ismeretlen: önmaga.

Amíg egy kamasz nem ismeri a saját testét, addig az mindig jobban fogja foglalkoztatni – legyen bármilyen inspiráló, vágykeltő, vizuálisan stimuláló is a másik fél. Nem arról van-e szó, hogy a Másik felé nyitás alapfeltétele tényleg a minimum minimális önismeret – hogy a másikat megérteni, befogadni, egyáltalán meglátni tényleg csak az után lehet, hogy mindezeket a köröket már önmagunkkal szemben lefutottuk?

-A kamaszlányokra nehezedő kvázi-erkölcsi stb. nyomásnak, mitológiateremtő kényszernek egyik fontos veszélye lehet, hogy az egocentricizmus mintaként rögzül.

-Amíg a társadalomban ezek a nővé érés motívumai, addig ezeket a könyveket vinni fogják, mint a cukrot.

-Mindnyájunknak kellene időnként vámpíros tinipornókat olvasni, hogy emlékeztetve legyünk, honnan jövünk – és hogy milyen pszichés állapotokba eshetünk vissza, ha nem vigyázunk. És itt a vigyázás alatt kritikátlan önreflexiót és általános nyitottságot értek.

Mert a másik oldalon a vérszívás van.

MÁTRAI After Kabul, Dortmund or Bucharest it’s pretty,

after Prague it just looks dilapidated.  

Its effect depends on what you saw before it,

what does it follow – BUDAPEST.

After Lisbon it’s sort of familiar,

after Rome it’s jagged, ragged, peculiar.

Pest is unliveable, but unleaveable.

Awesomely gruesome, sexily secondary.

Look at the Oktogon after the nauseating

Champs-Élysées! It’s both too much and too little.

Four corner houses plain in four different ways,

but I’ve been a guest in all of them. I danced

in this one. I bought a stamp in the other.

In this one is my bank. In that one a woman.

In one way or another, they’re all “home” to me. 

NE RINYÁLJ.

Gát Anna

HVG.hu Vélemény

2014. április 8.

Nem rinyálok. Azon gondolkodom, hogy oké, ez történt, itt tartunk, ez van. Azon gondolkozom, hogy akkor most én mit tehetek. Gát Anna, 30 éves hetedik kerületi lakos. Londoni magyar. Művész-értelmiségi, egykori büfészakos. Irdatlan mennyiségű adat teljesen feleslegesen ismerője, de olajt nem tudok cserélni. Tegnap negyedszerre szavaztam, két ikszet, egy fordulóban – ennyit lehetett.

Igen, azon gondolkozom, amin talán mindenkinek kellene. Hogy ha most valamit az ún. közösség elfelejtett helyettünk megcsinálni, hiába vártuk, hogy majd más, akkor most én mit tehetek. Mert az nem lehet, hogy semmit.

MERT EZEK SZERINT TETSZIK A RENDSZER

Mindenki útja, helyzete más. Én biztos könnyen beszélek – nincs se bizniszem, se gyerekeim, se lakáshitelem Magyarországon. Van 2 db bőröndöm, és a legtöbb holmim hajtogatható. Az előny hátrány és vice versa. De gondolkozom, én mit tehetek. Nekem ez „jött le” a tegnapi eseményekből.

Azon gondolkozom, hogy tényleg minden teljesen kilátástalan és mégsem. Azon, hogy két év non-stop szívás után azért mégiscsak kaptam ösztöndíjat. Azon, hogy az Üvegplafon-sorozat, amit Réz Annával szerelemből csinálunk a Bálint Házban, hogy végre Budapesten is lehessen a feminizmusról értelmes keretek között beszélgetni, menni fog tovább, sőt kezdi kinőni magát – van rá igény. Arra gondolok, hogy ha miattunk akárcsak egy db pofon is nem csattan el, ha csak egy nő kap normálisabb fizetést, ha egy db parlamenti beszólás miatt is igazi felhördülés támad, nekem már megérte.

Arra gondolok, hogy Grosan Cristina rövidfilmjét, melyet én írtam – a rövidfilmet, amely miatt nyár óta nem alszunk, Európa-szerte díjakra jelölték. Arra gondolok, hogy ez egy fontos kisfilm lesz – és arra, hogy a semmiből is lehet. Mert lehet. Arra, hogy végül is a telefonommal is lehet, és az interneten is lehet, és szólni is lehet a barátoknak. Hogy lehet írni és olvasni és figyelni, és ha valaki extrém hülyeséget talál mondani, elmagyarázni neki lassan és tagoltan, miért extrém módon hülye. Arra gondolok, hogy azért mégsem feudális monarchia, hogy beszólsz/lefejeznek/elveszik a lányodat. Arra gondolok, hogy lehet, és hogy akkor én most mit fogok csinálni.

Arra, hogy kilátástalan, és mégsem. Arra, hogy ha nem csinálod, akkor gyakorlatilag tetszik neked a rendszer. Ugye?

Nem vagyok se politikus, se jogász, se politikai újságíró. Tudom, hogy gáz pl. az erkölcstan, de én sem tudom, hogy konkrétan mit tudnék tenni ellene… Mondjuk azon kívül, hogy azt mondom, ha valaha gyerekem lesz, nem Magyarországon fog iskolába járni – ami persze semmilyen szempontból nem megoldás. Arra gondolok, az elmúltnégyévben HÁNYSZOR gondoltam, hogy teljesen tehetetlen vagyok, és ezért meg sem próbáltam.

OTT/HON

Tegnap a londoni Millbank Towerben szavaztam. Igen, voltak árpádsávos zászlókat lobogtató meghasonlott kivándorlók az épület előtt, de belépve egy sokszínű Magyarországot láttam. Minden társadalmi osztály és korcsoport felsorakozott (szó szerint) – és megnyugvásomra jó pár nem-fehér magyar állampolgár is állt a sorban. Tegnap ennyit lehetett tenni. Arra gondolok, ma mit lehet.

Arra gondolok, mi lenne, ha most egy évig mindenki csak a saját dolgaira koncentrálna. Arra, amit ő hozzá tud tenni – arra, amivel ő ki tudja fejezni a véleményét, a nemtetszését, a lelkesedését. Én a magam részéről befejezem az új darabomat, és –igen!- remélem a legjobbakat.

És te?